Vazalluslelkű apparátusunkban a „gazdasági bérgyilkosok” behatoló kése vajat talált. A rendszert váltó többi kis ország tudott gondoskodni alkotmányuk segítségével gazdasági érdekeik védelméről, csak a magyarok nem. Mi nem csak minden stratégiai ágazatunkat adtuk át a külföldieknek, de sok esetben már 25 százalékos tulajdonlás mögé is odaadtuk a teljes vállalatirányítási jogot, vagy elképesztő módon nyolc százalékos profitot garantáltunk a villamosenergia-, illetve a gázszolgáltatók privatizációjánál, a magyar fogyasztók kárára a szent szabad verseny előtt tisztelegve.
Néhány független közgazdásznak köszönhetően ma már pontosan látható, hogy a külföldi multinacionális tőke a hazai elittel összejátszva miként fosztotta meg a magyar társadalmat közösségi vagyonától, és miként tett sokakat földönfutóvá saját hazájukban. A pártállami diktatúra politikai rendszerének összeomlása együtt járt az ország gazdaságának csődközeli állapotba jutásával. Ráadásul ebben a nehéz helyzetben még nyakunkon volt 22 milliárd dollárnyi megörökölt államadósság is a maga megfizethetetlen kamatterheivel.
Ennek az adósságnak a fedezetéül szolgálhatott volna a nemzeti vagyon, ha a jó gazda gondosságával gazdálkodtak volna vele a kormányaink. Becslések szerint a 2000 milliárdos, eladásra szánt vállalkozói nemzeti vagyonra a rendszerváltozás idején csupán 100-150 milliárd forintnyi hazai forrás állt rendelkezésre a magyar gazdaság szereplőinél. Akik tehát a '90-es évek elején a privatizációs folyamat felgyorsítását erőltették, azok lényegében a hazai termelőkapacitás és ezek piacainak külföldi tulajdonba juttatását szorgalmazták.
Az Antall-kormány a hazai vásárlóerő megnövelése céljából dolgozta ki a kárpótlási jegy-, az Egzisztencia-hitel, az MRP-s privatizációs konstrukciókat, ám az állami korrupció elburjánzása miatt a gyakorlatban éppen ezek a lehetőségek teremtették meg leginkább a pártállami diktatúra kedvezményezettjei számára a kapcsolati tőke gyümölcsöztetését, a kommunista gyökerű új milliárdos elit kialakulását. Ez az a pártállami gyökerekkel rendelkező milliárdos elit, amely megteremtette azt a bizonyos Katona Béla által emlegetett hidat a politikai hatalom és az üzleti alvilág között.
*
A Nyugatnak eszébe se jutott a rendszerváltásunk hajnalán, hogy erkölcsi alapon kezelje Magyarországot, hogy sokat szenvedett népe életének jobbra fordításához nyújtsanak segítséget. Meg sem fordult a fejekben ott a Világbanknál és a bank mögött álló USA-ban, hogy elengedjék azt a hitelkövetelést, amit egy diktatúra kormánya vett fel tőlük a magyar nép megkérdezése nélkül. A hitelnyújtás a „behatolás” egyik eszköze volt a szovjetek által megszállt blokkba. Hogy azután megismerjük „felemelkedésünk” általuk javallott receptjét, melynek kulcsszavai a liberalizáció, a deregularizáció és privatizáció voltak. Majd ész nélkül igyekeztünk növelni az exportot, ennek érdekében például Bokros ész nélkül értékelte le valutánkat, aminek következtében folyamatosan csökkent a reálbérünk, ugyanakkor csökkenteni kellett a költségvetési kiadásainkat (ami ami miatt jóval kevesebb jutott a szociális védőhálóra, egészségügyre, oktatásra és egyéb olyan fontos dolgokra, amelyek ahhoz kellettek volna, hogy a piacgazdaságra való áttérést az emberek tömegeinek életminőségének megőrzésével tudjuk megvalósítani.
A magyar politikai baloldal tragédiája, hogy miután a rendszerváltozás előtt készségesen eladósították az országot, azzal együtt, hogy ráadásul éppen az IMF rabigája alá is bevittek minket, a rendszerváltás után, amikor politikai hatalomra tettek szert készségesen kiszolgálták a nyugati pénzügyi hatalmakat. Éppen annyiszor árulták el a magyar népet, ahányszor erre lehetőségük adódott. Az elmúlt huszonöt esztendő tehát akár a politikai baloldal árulásainak történetével is leírható.
*
Európában pedig azt látjuk, hogy például a brüsszeli döntéshozók politikáján is sokkal inkább érvényesül az amerikai befolyás, mint a nemzetállamok felől érkező népek akarata.
A világpolitikát formáló Brzezinski, Carter elnök egykori biztonsági tanácsadója a magyar köztévének 2000 tájékán adott nyilatkozatában nem is titkolta az USA eredeti célját, ami nyersen és őszintén az volt, hogy „ne jöjjön létre olyan eurázsiai hatalom, amelyik kihívást jelenthet Amerikának”.
Ha pedig Magyarország és kormánya éppen az olyan megoldások árán válik Európa népei számára rokonszenvessé, mint amilyen a lakosságot adósrabszolgává süllyesztő bankok megregulázása, vagy az extraprofitot országból kiszivattyúzó multinacionális cégek megadóztatása, vagy a közszolgáltató cégek visszaállamosítása, akkor érthető, hogy ezt a politikát eredményesen megvalósító kormányt a nemzetközi tőke érdekeit képviselő pénzügyi kör, amely ott áll szorosan Obama mögött is, el akarja takarítani az útból. Úgy tűnik, Obamáék a budapesti nagykövetségüket is fel akarják használni a célra. Ha már Sorosék emberei csúfos kudarcot vallottak a választásokon.
Irak után most a szomszédos Ukrajna példáján is jól látjuk, hogy az USA geostratégiai érdekei mindent felülírnak, amit a nemzetközi jogról, önrendelkezési jogról, emberi jogról, civilizációról az iskolában tanultunk. Magyarország gyakorlatilag a rendszerváltozás óta az államadósság csapdájában vergődik. Az utóbbi években csak az államadósságunk finanszírozására évi 1100-1200 milliárd forintot költöttünk, úgy hogy alig van lehetőségünk a csökkentésére, csak nyögjük az iszonyatos kamatokat, miközben a lejáró tartozásokat újabbakra cserélgetjük. Annyit tízezernyi velejéig korrupt politikus, gátlástalan kormányzati tisztségviselő se volt képes elsíbolni a közös kasszából az elmúlt 25 esztendő alatt, pedig volt itt lemutyizott privatizációból is ezernyi, mint amennyit legálisan, vagyis törvényesen címén szivattyúznak ki évente ebből az országból. Mindazonáltal nem emlékszem olyanra, hogy amerikai céget érintő, a korrupció gyanújával is erősen belengett privatizációs mutyi miatt bárkit is a beutazók tiltólistájára raktak volna.
Amikor például a világbankos háttérrel is rendelkező Bokros Lajos magyar pénzügyminiszterként úgy adta el az amerikai General Electricnek a korábban általa igazgatott Budapest Bankot, hogy előbb az állam belerakott 12 milliárd forintot (alárendelt kölcsöntőkének hívták a stafírungot) , majd vételárként kért éppen 12 milliárd forintot. Később az új tulajdonos visszaadta BB leánybankját (Polgári Bank), amiért visszakapott 1,1 milliárdot, majd a szerződésbe iktatott állami garancia apropóján pedig plusz éppen a vételárból még hiányzó 11 milliárdot, nos, akkor nem akadt ki a korrupciós barométer az amerikai nagykövetségen. Az rendben volt az erkölcsi értékrendjük szerint, hogy a magyarok a bank eladása előtt még 12 milliárdot be is tolnak egy bankba, amelynek az ingatlanvagyona is több milliárdot ért, csak vigye már a kedves vevő nulla forintért. És ebben az ügyben nem merült fel semmilyen bűncselekmény gyanúja, ez nem zavarta amerikai barátainkat.
A rendszerváltozásból, az eredeti tőkefelhalmozás lehetőségéből kimarad emberek, akiknek az elmúlt években államosították a magánnyugdíj-pénztári megtakarítását, akiknek sikeresen „felülvizsgálták” a rokkant nyugdíj járandóságának megalapozottságát, vagy éppen közmunkásként a minimálbért sem elérő összegért bocsátják áruba munkaerejüket, jogosan érezhetik úgy, hogy hiba volt „önként és dalolva” vállukra venni a rendszerváltozás minden nyűgét, kár volt a nyolcvanas évek végének életszínvonalát a jobb és demokratikusabb jövő érdekében kockáztatni.
Ők azok, akik nem csalják el az áfát, hanem ők megfizetik a kenyér és a tej után is. Ők azok, akiket nem lehet megfenyegetni amerikai bankszámlák zárolásával, se az USA területére való beutazás megtiltásával, mert a 25 évvel ezelőtt visszanyert szabadságukat csak a szívükben tudják megélni. Ők azok, akik jobban szégyellik ezt a világra szóló korrupciós botrányt, mint a hírbe hozottak, vagy a Kossuth téri politikai elit. Ők azok, akik most tényleg nagyon dühösek…